Vizionáriusok vs szakértők
“A tudománykommunikáció részvételi modell- je már néha megkérdőjelezi a hierarchiát szakértő és laikus között (Nisbet & Scheufele 2009, Elam 2004, Reincke 2020), de ha a növények a tudás- közvetítők, akkor az emberek dolga emberi szintre hozott tudást és tapasztalatot képezni a csatornázott tudásból, egyszerre absztrakt és univerzális dolgo- kat élménnyé tenni és kifejezni pedig végső soron a művészet terepe. Ugyanakkor vízió és tapasztalat nem az egyén szintjén kapcsolódik. A víziók univer- zálisak, kollektívek, hiszen nagyrészt ugyanazt lát- ták az amazonasi őslakosok a növényi főzettől, mint a Rákosi-korszak pszichiátriájának kísérleti alanyai a szintetikus verziótól”
itt
Taking Visionary Images Seriously, working draft
“The basic conflict is that the phenomen I describe is either a social construction (and in this case by society we mean the total sum of human interactions) or it comes from a plant, a spirit, a god of nature.
These visions can result in 2 dimensional images on paper or in pixels, and elements of these images are mixed with pre-existing cultural codes. So materiality (or lack thereof) is not a decisive factor in engaging with these images.
The essential difference is that these images are not born of socially acquired and remixed signs detached from the signifier, therefore they are not postmodern images. There is no separation between signified and signifier, and it is questionable whether it makes sense to talk about metaphors in this context. It is questionable whether a fundamentally cultural constructivist approach, such as visual methodology, is adequate for analyzing these images, or whether only the phenomenological approach remains.
If we follow the conditions of visual methodology (along Gillian Rose’s 2001 volume of Visual methodologies), we take images seriously and avoid reductionism (2001: 15). This means, in this case, that we also give agency for non-human actors as the originators of the images: the aya and the plant spirits provide an example of very active non-human actants.One of the essential thoughts of Rose’s methodological volume is to follow where power, effect, and agency lie (2001: 3). We cannot really know, if we do not recognize their agent. Here is the limit of constructivism, and that is why the DMT-phenomena can be so incomprehensible that it becomes inspiring at the same time: it cannot be diverted back to social constructivism, because then it will become something fundamentally different.
IVSA 2023 presentation, Nairobi, Kenya
A MAGYAR GMO-ELLENES MOBILIZÁCIÓ ESEMÉNYKÉPEINEK HATÁSA AZ ALKOTMÁNYRA
A tudománykommunikáció és a művészet határterületeit kutatván azokat a vizuális retorikai és affektív stratégiákat vizsgálom, amelyeket a GMO-ellenes mozgósítás használt Magyarországon 2005–2015 között. Különféle vizuális módszertanokat (kontentanalízis, vizuális framing) egészítettem ki interjúkkal, illetve fókuszcsoportos kutatással (a képek hatásmechanizmusaira fókuszálva) támasztottam alá az elemzésemet. Következtetésem, hogy a GMO-ellenes mobilizáció képei valójában nem tudománykommunikációs elemként működtek. Nem közvetítettek tényszerű információt, inkább egy társadalmi mozgalom építésére tett kísérletnek és ezen keresztül a politikai mozgósításnak voltak az eszközei. Nyilvános rituálékat rendeztek, vizuális politikai retorikát alkalmazva – elsősorban a magyar politikai diskurzushoz kapcsolódó jelen- téseket közvetítettek, nem a Greenpeace eredeti eseményképeit ihlető poszthumanista ontológiákat. Az affiliáció és identifikáció politikai munkája az affektív regiszteren történt, és valószínűleg a nyilvánosság is az affektív szinten közvetített zavartságra és leereszkedésre reagált.
Not Quite Science Communication, (under publishing, here)
Science communication increasingly employs novel media formats borrowed from visual media and contemporary art. These novel media formats include interventions in political discourses, they situate actors, confer or contest legitimacy. My empirical investigation of that type of science communication combines the content analysis of the visual material (including the analysis of visual framing and discourse analysis) in the study of the visual rhetoric and affective strategies used by GMO opponents in Hungary in the years 2005 through 2015. I identified the types of ideological messages transmitted by visual and participatory science communication media and asked whether these staged events and images belonged to science communication at all or rather to political mobilisation or media art. I conclude that the anti-GMO campaign in Hungary was never really about science communication, but rather about party politics to which most of the transmitted ideological messages and their visual rhetoric related. My research revealed how the novel formats of science communication using visual media and initiating participation are instrumental to public rituals affirming a vision of the social and symbolic order.
Cancel culture – cenzúra, vagy valami más?
Tanulmányomban a cancel culture és a cancelelés/eltörlés jelenségét járom körül. Esettanulmányokon (a londoni LD50 galéria „fasizmusa”, és a magyar Burda „pedofilbotránya”) keresztül mutatom be, az eltörlés hogyan válik vagy nem válik a cenzúra eszközévé, és ezen keresztül választ próbálok találni arra, hogy ezekben az esetekben ki a cselekvő (ki cenzúráz), és kit, mit, tehát milyen tágabb attitűd-struktúrák, intézményes viszonyok és átrendeződések kapcsolhatók a canceleléshez. Következtetésem szerint egyik esettanulmányomban sem egy adott kulturális terméket akartak cenzúrázni, eltörölni, annak bemutatását, terjesztését megakadályozni. A módszertanból fakadóan limitált következtetéseim szerint az eltörlés nem szakmán belüli leszámolások eszköze, hanem egyfelől szakmák átpolitizálódásából, egy tágabb hatalmi átrendeződésbe való bevonódásából fakad, másfelől morális regiszteren teremt legitimációt. Az eltörléskultúra szakmákat lehetetlenít el, és végső soron a demokratikus berendezkedést ássa alá.
A cukiság mint depolitizáló tényező
“A „Mókusok” és a „Mályvák” mozgalmárai adott „jó ügyek” (pl. hajléktalanok segítése, rák megelőzése) mögé bújva saját magukról is beszélnek, sőt a szervezetek kommunikációjának leghangsúlyosabb eleme valójában a saját elkülönböződésük elbeszélése. Eközben egyszerű szabályok szerint, a „józan ész” (egy adott közeg társadalmi konszenzusa által racionálisnak elfogadott állítások, cselekvések gyakorlatai) logikája mentén felfogható fi ktív valóságokat teremtenek, amely ilyen módon a saját kiemelt státuszukat igazolja vissza. Két esettanulmányom két civil szervezet diskurzív stratégiáira fókuszál. A „Mókusok” és a „Mályvák” látszólag nagyon különböző közegben mozognak, egymástól távol álló dolgokat tematizálnak, de a „Mályvák” és a „Mókusok” is cukik. A cukiságuk depolitizál: a „jó ügyek” komplexitása, az ügyek körüli politikai küzdelmek el vannak fedve. Mindeközben tevékenységük transznacionális hálózatokba kapcsolódik be, biohatalmi, tehát politikai tétjei vannak. A résztvevők személyes érdekeltsége is meggátolja, hogy az „általános emberi értékként” egyetemesen kiterjesztett, a „józan észre” apelláló, megtévesztő álracionalitás lelepleződjön. Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a „Mályvák” és a „Mókusok” tevékenysége mennyiben mutat túl egy adott „jó ügyön”, továbbá hogy a különféle támogatandó projektek hogyan válnak a résztvevők világteremtésének, értékrendjük és aspirációik kiterjesztésének eszközévé, hogyan és milyen tudást és gyakorlatot közvetítenek, és mindezzel hogyan tartják fenn a „jó ügy” körüli konszenzusokat. A legfontosabb megállapításom, hogy nem nyelvi, „racionális” regiszteren történik a politikai feladatok elvégzésének legnagyobb része: a cselekvésre buzdítás, pozíciók elbeszélése, közösségek alkotása, kizárás, befogadás, megküzdési stratégiák felkínálása, tudásrezsimek újratermelése vagy ideológia morális paranccsá tétele. A képpel, részvételiséggel operáló, a diskurzust az érzeti, tapasztalati mező felé terelő médiák kiemelt szerepet kapnak és mind explicit, mind implicit politikai tartalmakat hordoznak, illetve a cukiság annak az eszköze, hogy a politikai mezőn kívüliként pozicionálják tevékenységüket.” itt
Progressivist gender-based activism as a means of social antagonism in Hungary through two case studies
The endorsing of ‘progressive’ issues is embedded in the imaginary of the East-West slope. It is especially issues defined more in terms of recognition than redistribution and framed in terms of individual tolerance that have become emphatic signifiers of ‘progress’, ‘Western’/‘European’ values, and thus the civilizational and moral hierarchy of the East-West slope. Aligning oneself with these issues (such as LGBT rights, liberal anti-racism, liberal feminism) on the periphery of Europe is a means of distinguishing oneself against the rest of the ‘backward’ country or region. As a strategy of raising one’s social status it is a tool of social antagonism. We look at two case studies from Hungary to analyse how progressivist narratives are enmeshed in self-colonization. We conduct discourse analysis to examine how self-appointed advocates activate the West-East hierarchy as they claim to morally elevate society, and how this progressivist narrative feeds a populist mobilization that increasingly uses ‘gender’ as a symbol for corrupting foreign forces. We argue that representing social issues such as women’s disadvantages as a matter of tolerance rather than as a deep-seated, structural, material issue serves as a mutual legitimating mechanism for the progressivist actors who accomplish it and the region’s position in the global world order HERE
Bajusz Orsolya 