Cancel culture- cenzúra, vagy valami más?
Két esettanulmányom tehát nem tisztességtelen eszközökkel vívott szakmai versengést mutat be, hanem azt, ahogyan szakmák tűnnek el, lehetetlenednek el, mivel bevonódnak politikai küzdelmekbe, akár áttételesen is. A Burda esetében az online média kerül előtérbe a print helyett – a fogyasztó lesz az árucikk a média helyett, nem termelők adnak el árucikkeket, hanem lobbik közvetítenek morális parancsokat, szabnak feltételeket.
Az LD50 esete bemutatja, ahogy az aktivizmus kerül előtérbe a művészet helyett – az én definícióm szerint a művészek valami új tudásnak adnak terepet, az aktivisták példát mutatnak, hogyan kell valamit megélni, gyakran lobbipénzekkel támogat-va (lásd még Bajusz 2022).
Ha a cancel culture/eltörléskultúra kifejezésben a kultúra fogalmát antropológiai értelemben veszszük (értékek, elképzelések, fogalmak és viselkedési szabályok közös halmaza, amelyek mentén egy közösség együtt tud működni), ez a lincselés kultúrája (mob rule). A közösségi médián mimetikusan terjed ki az affektív kapcsolódás: másolják azt, aki a hálózat közepén van. Az anomália válik reprezentatívvá azáltal, hogy az interneten egymást könnyen megtaláló és egymásra a bűnbakképzésben való részvételen keresztül mimetikusan ható (Girard 1996) csődülésből tömeget lehet felmutatni. A két esettanulmányban nem a nehezen elérhető átlagfogyasztók, vagy helyi lakosok nyilvánítanak véleményt, hanem hatalmat deklarálni és megélni, szadizmust kiélni vágyók csődülnek össze az eltörlésre, tehát az anomália (a szadizmus és hatalomvágy) válik reprezentatívvá.
Az eltörlés így nemcsak embereknek okoz szenvedést, és szakmákat lehetetlenít el, hanem a demokratikus berendezkedést is aláássa. Hatóságként lépnek fel minimális legitimációval sem rendelkező szervezetek. Ezért lenne fontos tovább feltérképezni az eltörléssel kapcsolatos hálózatokat: milyen szervezetek akarnak ezzel az eszközzel befolyást szerezni?
Továbbá hasonló esettanulmányok megszületését sürgetném – lehet-e tovább extrapolálni a mechanizmusokat, amelyeket leírtam? További kutatásra lenne szükség feltárni olyan dinamikákat, hogy kiket nem kezdenek el eltörölni, és hogy kik nem vesznek részt eltörlésben.
Az eltörléseket érdekes lenne szociálpszichológiai szempontból egy jelen idejű, kiterjesztett Milgram-kísérletként olvasni, már csak azért is, mert a Milgram-kísérlet ugyan már részleteiben replikálódott (Burger 2002; Dolinksi et al 2017), de teljességében megismételni etikátlan lenne, és valószínűleg túl ismert is ehhez a kísérlet. Mindezzel együtt legjobban a törvényi szabályozást sürgetném.
“Túlélni a magyar „feminizmust” és „baloldalt””– Feró Dalmával
Autoetnográfiánkban személyes tapasztalataink és a vonatkozó szakirodalom dialektikája alapján vizsgáljuk a magyarországi nyilvánosságban zajló hegemóniaküzdelem egyes aspektusait. Egyéni, de összefüggő személyes elbeszélésünket teszünk adattá és vonunk le belőlük induktív, a módszernek megfelelően limitált következtetéseket. Fő fókuszunk, hogy milyen aktorok milyen terepeken és milyen kapcsolatrendszereken keresztül, valamint milyen mechanizmusok működtetésével játszanak fontos szerepet a hegemóniaküzdelemben az általunk megismert „progresszív” oldalon. Leírjuk többek közt azokat a mechanizmusokat, amelyekkel a progresszív aktorok a kettős hegemónia logikáját megkérdőjelező nyilvános megszólalásokat semlegesítik, transzformálják, saját hegemón diskurzusuk logikájába integrálják vagy elhallgattatják, ezzel helyreállítják a moralizáláson (jó progresszívok vs. rossz elmaradottak) alapuló rendet. A terepen kialakuló konfliktusok mentén reflektálunk a progresszív szereplők közti kapcsolatokra és az őket összekötő habitusmintázatokra, valamint az elméletileg elkülönült (politikai, művészeti, tudományos) mezők közti kapcsolatokra, a politikai mező logikájának más mezőkre történő kiterjesztésére. Történetünk elején nőként (feministaként) foglalkoztunk modernitáskritikával és liberalizmuskritikával, azonban a történet végére magyarként, kelet-európaiként jutottunk arra, hogy a létező magyarországi feminizmus a modernista mítoszok replikátora és egyúttal a (kulturális) imperializmus eszköze.
kulcsszavak: autoetnográfia, hegemóniaküzdelem, feminizmus, baloldal, NGO, kultúra, tudomány, mezők, vámpírkastély, mobbing, cancel culture, no-platforming, öncenzúra, taktikus média” FORRÁS
English version
SWEENEY VS BARD S03E13
A conversation where media artist and scholar Orsolya Bajusz tells her story about how as an activist she was attacked and scapegoated by a social justice lynch mob and how she won the war against mass psychosis and authoritarianism. A critique of woke culture and political correctness and how to live in a post woke future. Orsolya Bajusz concludes by telling us: ‘Don’t be a doormat, don’t be a pillar saint!’. HERE
Kultúrharc blog: http://akulturharcontul.blogspot.com
Bajusz Orsolya 