Az alábbi szöveg műfaja teóriafikció. A főhős fiktív, az alaphelyzet (formális és informális függések konkrét testet öltése) fiktív, de a leírt események a valóságon alapulnak, a szereplők szájába adott mondatok nagy részben elhangzottak, vagy leírta őket valaki. Összecopyzott facebook kommentek, médiában megjelent szövegrészletek, általam hallott beszélgetések. Az elméleti háttér természetesen valódi. A kulturális eseményeket illetően pontos forrásmegjelöléssel dolgoztam, leginkább a saját műkritikáimból.
Ez a könyv dokumentum (éveken át próbáltam túlélni, majd értelmezni egy extrémül átpolitizált, függésekre épülő közeget) és kifejezetten egy strukturáló logika dokumentuma, de elsősorban módszertani problémák miatt írtam meg. A doktori kutatásom során vizuális szociológiai módszertant akartam fejleszteni, de rájöttem ez nem lesz soha ‘igazi’ szociológiai módszertan – szerencsére, mert amit most szociológiának nevezünk a modernitás, racionalitás, méricskélés tudománya, tehát a világ már meghaladta. A kutatáshoz használtam módszertanokat, de csak egy pontig segítettek, és ami igazán számított az intuíció, a valahonnan, érthetetlen úton érkező, de aztán minden mást értelmezni segítő felismerés volt. A legnagyobb problémám az volt, hogy a tudományos kutatás logikája szerint az adott adatokból az adott módszertanokkal kell adott következtetésekig eljutni. Sokkal többet akartam mondani mint ami ‘tudományos’, és ami számomra igazán érdekes volt azt egy külön ‘spekulációk’ fejezetbe tudtam illeszteni. Ezzel egy időben folyamatosan azt láttam, hogy a kvantitatív kutatások a művészetet, irodalmat, politikai kommentátorokat követik, tehát olyan dolgokat bizonyítanak be kutatásokkal, amiket mások sokkal hamarabb észrevettek és megírtak.
A problémám akár általánosnak is mondhatnám: nyelvi fordulatnak a társadalomtudományokban vége, de az affektív fordulat, az érzés, érzet, tapasztalás fele fordulás során születő értelmezés nehezen objektiválható. Ha módszertant akarsz használni azt magadnak kell fejlesztened, és végső soron mindenki a saját terepén saját magára van hagyva – nincsen általánosan működő formula. Ahogy nem akartam objektiválni, nem akartam dekonstruálni, mert csak reprezentációt van értelme dekonstruálni, tehát olyan képet vagy más cselekvőt ami valami távollévő helyett cselekszik. Azt lehet dekonstruálni amit emberek konstruáltak, például a politikai játszmák a reprezentációért.
Ezért ahelyett, hogy kutatóként különféle módszertanokkal metaforákat szednék szét és próbálnék valami objektív, általános érvényű dolgot kijelenteni, inkább metafórát alkottam (vagyis spontán módon eszembe jutott) – a patkánykirályt ami a társadalmit és a szomatikust, a zsigerit összekapcsoló függések rendszere. Egy absztrakt gépezet testekből és jelölőkből, amit érzés működtet. A struktúra amit láttam a függés volt, a kötőanyag a tekintélyelvűség, és azt írom le hogyan termelődött újra mind a függés mind a kötőanyag.
Emelett az önreferencialitást jeleníti meg, ahogyan az axiómák, tételek és bizonyítások egyetlen halmaza sem lesz képes önmagára hivatkozni vagy megmagyarázni önmagát. Ahogyan az önmagát leíróból előíróba fordító, majd önmagát magyarázni akaró elmélet értelmetlen visszacsatolási hurkokra bomlik. A leíró kritikai elméletből lett előíró gyakorlat, amely valójában képtelen a saját működésmódjának a kritikájára.
A kindulópontom nem csak metafora, mert a hasonlaton, hasonlóságon túl azt szeretném leírni a gyökérmetaforán (a patkánykirályon) keresztül, az érzéseket követve (a patkányfarkak mentén) hogyan termeli ki a függés a saját szubjektumait. Hogyan törik meg emberek gerince?
A szöveg idézetekből összerakott, valós eseményeket feldolgozó része adat, hiszen valóban megtörtént dolgokat jegyez le. A cselekmény az adatok reprezentációja, illetve a történetek illusztrációk, vagyis hangulatalkotó, példákat bemutató elemek. A képek konceptuális elemek: az első és utolsó kép jelöli ki a történet dimenzióit, a diagramok pedig bemutatják hogyan működik a jelenség amit leírok. Nem vagyok irodalmár, és nem is volt célom irodalmi szöveget írni, ezért leíró nyelvet alkalmaztam az elemző, illetve a történetet bemutató szövegemben, amely a könyv végére összecsúszik a főhős személyes perspektívájából írt monológjaival.
Nem igazán akartam a saját érzéseim leírni, vagy mások érzéseiről adatot gyűjteni, inkább energiákat, mechanizmusokat követtem, amik túlmutatnak az adott szubjektumon. Az objektiválásra tett kísérlet helyett testet adtam nekik, és a cselekvésüket mutattam meg, vagyis ahogy alakítják és strukturálják a környezetüket.
Nem volt célom, hogy szatírát írjak (habár örülök, ha vicces lett a szöveg), mivel a bemutatott jelenségek önmaguk paródiái. Ezzel együtt nem akarom a látszatát sem kelteni objektivitásnak, értéksemlegességnek, ezért deklarálom az előszóban, hogy éveket töltöttem el patkánykirályokban (2018-ban szálltam ki, és 2019-ben kezdtem el ezt a könyvet írni). Nem lett jó vége (nem mintha bármelyik része jó lett volna), kihasználtak, hatalmaskodtak velem, aztán canceleltek. Maga a cancelelés olyan volt mint az összes hasonló (ostoba, hatalmaskodó ripacsok színjátéka), és az volt benne a legsokkolóbb, hogy ilyen megtörténhet. A végső szintje a kihasználásnak, amit a hálózatosodott működésmód (‘közösség’) tesz lehetővé, amikor a kiüresedés végső fokaként elkezdi a hálózat önmagát megenni. Ha minden erőforrásod a társadalmi, akkor a többi emberből kell táplálkozni. Ez nem közösség, ez kannibalizmus. Okkal játszódik a könyv egy része Új-Zélandon.
Talán még a cancelelésnél is sokkolóbb volt, hogy akkor ez ilyen. A valóban létező poszthumán. Az egymással beszélgető fákon meg a szexelő gombákon (való életből vett poszthumán témák) ez is van a világ határán, az emberek világán túl – szörnyetegek. Művészek, idealisták, punkok, mindenféle szép lelkű emberek foglalkoztak a poszthumán elképzelésével, a poszthumán gondolatok reprezentálásával, és gyakorlatba ültetésével. Aztán a poszthumán technológiák elterjedésével, egy hálózatosodott, a humanista individumot meghaladó kollektivitás előretörésével jött a valóban létező poszthumán, a furryktől a terhes ‘férfiakig’, és a hálózatosodott kollektivitáson alapuló új erőszakformák, mint például a cancelling vagy mobbing, hogy magyar szó sincs rá.
Amit felfedett egy misztérium volt: az a szférája a létnek, amiről az kellett volna képzelni, hogy nem létezik. Megvilágított mindent, amit titkolni kellett volna. A maguk valójában mutatkoztak meg dolgok. Ahogy a misztérium egy másik megtapasztalója fogalmazott: átkúszol a pokol hét körén, és sírnak az angyalok. Már nincs látás és hallás, tiszta tapasztalás van. A legnagyobb tanulság számomra az volt, hogy a dolgok azok amik. Akkor is ha angyalok sírnak, akkor is ha tízezer forintokon marakodó törtető ringyóknak nevezel tízezer forintokon marakodó törtető ringyókat.
Mi mást tanultam ebből?
Mindent, amit soha nem akartam megtanulni. Olyan létszférákba láttam bele amiket lényegileg nem értettem. A másságról tanultam. Ezt a kifejezést fétisizálják: mintha eredendően jó lenne, mintha már pozitív morális töltete lenne. Ez az önképpel függ össze: ha a más a jó, akkor az én ami rossz. Közben a tapasztalatom ennek az ellenkezőjét igazolta: mindenről tanultam ami életellenes. Az élő voltam a halottak között, és azért éltem túl, mert az öszönteimre hallgattam, valamire ami isteni, természetes, és eredendően igaz rész az emberben, és felette áll minden okoskodásnak és idomulásnak.
Megtanultam, hogy nem mindenki művész. Művésznek lenni nem performatív abban az értelemben, hogy nem a környezetben előadott szerep. Ugyanolyan életveszélyes valóságtagadás, hogy nem alkotó emberek alkotó emberek, mint például az, hogy fétisiszta férfiak nők. A kreativitás tiszta életenergia. El lehet másét venni, de ára lesz.
Nem hiszek a kollektivizmusban. Csak egyenlő felek között lehet kollektivitás. Nem egyenlő erőforrásokkal nem egyenlőek a felek. A ‘közösségi’ látszat fenntartásáért egyre többet kellene odaadni az irigyeknek, és a cancelelés, az emberáldozat ennek a dinamikának a végpontja. Egy antik mágiáról szóló könyvben olvastam, hogy a fekete mágia ellen két módon lehet védekezni: az egyik a nyitott tenyér, vagyis add oda amid van. A másik a fascium és a fallosz, vagyis lófaszt a pofájukba. Ezért tabu már a káromkodás is egy végsőkig kizsákmányoló közegben. Aki azt mondta, hogy ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel mártír lett, és belehalt. Részemről a fascium.
Az egyenlőség egyáltalán nem érdekel. Absztrakt szinteken (például jogalkotásban és alkalmazásban) van értelme, de egyébként csak egy absztrakció.
Az imposztor szindróma a világ kamuja. Túl sok imposztort láttam. Vannak depressziósok, rossz módszertanok, rossz helyen emberek, elrontott munkák. Igazi imposztor szindrómát én még életemben nem láttam, de már olyat igen, hogy önfelnagyítással fizettek ki embereket, hogy politikai alapítványok tőkésítettek fel középszer alatti, de az alapítványok céljainak megfelelően elvtelen és szolgalelkű kutatókat, illetve olyat is, hogy ezek az emberek a saját feszültségeiket csökkenteni akarva nyírták a náluk tehetségesebbeket és kompetensebbeket. A gátlástalanabbja még bosszút is áll, azokon akik egy olyan szituációba juttatják ahol nem tud helytállni.
Mint ahogy már én is egy másik életet élek azóta, a világ egy másvilág lett. A modernitás horizontja a jövő volt, most a lineáris idő (a teleologikus, progresszión alapuló jövő) eltűnésével a tér is absztrakt lesz – az új horizont a hiptertér és a test belseje. Ebben a másvilágban is vannak természetesen társadalmi struktúrák, csak éppen már el van ismerve, hogy kiterjednek olyan szintjeire a világnak amit esélyünk sem lehet objektiválni. Ezeket a struktúrákat igazán csak észlelni és megérezni lehet. Az olvasás kimerevíti a struktúrát, hat is rá, de a struktúra mindig mozog. Ezért nem is volt soha egyértelmű olvasat, de már az illúziójával sem kell ennek számolni. Ennek megfelelően semmi kedvem surveyeket felvenni csak azért, hogy eljátsszam tudományt csinálok. Nem lehet egy bizonyos ponton (például támogatók hálózatai) túl objektiválni a művészetről való elemzést. Már úgy sem akarok tenni mintha lehetne.
A patkánykirályok extrém szociálkonstruktivistáit sem a racionalitás, érvelés, higgadt párbeszéd irányítja. Egymást fegyelmezgetik, hogy milyen szavakat szabad használni, közben szavak, ideológia (szövegelés) akkor ér valamit, ha kapcsolódik érzés hozzá- akkor miért ne rögtön az érzést, energiát, megtestesülést, tapasztalást kövessem? A könyvben leírt játszmáik bemutatják, hogy zsákutca összetett kulturális jelenségeket nyelvi diskurzus mentén értelmezni. Ugyanígy a művészetet praxisként illetve intézményrendszerként értelmezve elsikkad, hogy elsősorban képesség: érzékelés és tapasztalás a mindennapit, banálist meghaladó szinteken, és ennek valamilyen szintetizálása.
A másvilágban mágia van, és a művészeti események politikai, közösségi, sőt, tudományos köntösbe bújtatva is művészetként működnek, vagyis a nyelvi és vizuális formulák és szimbólumok energiát és érzést irányítanak. Ezért mágiaként (nem mechanikus, egyenes ok-okozati logika mentén működő technológiaként) értelmezem őket. Lehet a társadalmi beágyazottságukat, keletkezésük és fogadtatásuk körüli viszonyokat és hatásokat nézni, hiszen emberek csinálnak művészeti eseményeket és alkotásokat más embereknek. Vannak formulák, amik vagy működnek vagy nem. Vagy máshogy működnek, mint ahogy várná az ember. Mindez elválaszthatlan a hálózatosodott jellegtől, a kollektív cselekvőtől. Kézenfekvő kérdés, hogy az összes lehetséges hálózat közül miért a patkánykirályról írok? Mert ez is mágia. Valami jót csinálni a legrosszabból.
Bajusz Orsolya, 2024
Bajusz Orsolya 